21.6.12

"Színbeszéd"




Részegítő réten
Tengernyi fényben oldódó érintés
Múzsája kísért.
Utazó mosollyal lendülök égig,
Improvizált lélegzetű hintám
Tejszínbűvészeket érint.

Szencz Lívia „Csak együtt lehet” versével nyitom meg mondandómat. Nemcsak azért, mert szép a vers, hanem azért is mert mindnyájunknak nagyon fontos  felismerés, hogy a nagy dolgokat valóban együtt lehet és kell megoldani, de azért is, mert ez a vers, része a kiállításnak.

Hölgyeim és Uraim!

Nagyon sok szeretettel köszöntöm Önöket Szencz Lívia és Takács Ferdinánd közös tárlatán. Nemcsak közös, de kissé rendkívüli is, mert a testvérmúzsák valódi találkozásának lehetünk tanúi. A képek alatt, a képek címével azonos című verseket olvashatunk. S ha megtesszük, rájövünk, mennyire harmonizál, mennyire hasonló gondolatokat fogalmaz meg a vers és a kép.

Szencz Lívia és Takács Ferdinánd új műveikkel szerepelnek a tárlaton. Új formákat, új stílust fedezhetünk fel, bár ennek csírái egy-két előző munkájukon is megtalálható. Főleg Szenc esetében. Mindketten kozmikus térben mozognak, de ugyanakkor nem szakadnak el a valóság talajától sem. Formáik sokszor meghökkentőek, de sohasem érthetetlenek, vagy bántóak. Természetesen szín és formaviláguk is elütő, mégis – ahogy magunk is láthatjuk - harmóniában vannak a kiállított képek.
            Szencz sok képének vezérlő színe a kék, a kék sokféle árnyalata. Olykor mégis bátran szakít ezzel és alapszínének megteszi a sárgát, vagy a zöldet, ha mondandója, közölnivalója megköveteli.  Ez a színvilág az élet igenlését közvetíti számunkra.  Formái ha kell légiesek, könnyedek, játékosak de sohasem erőtlenek. Egy-egy színfolt, amelyből kibontakozik mindaz, amit meg akart jeleníteni a vásznon, egy virág, egy madár…., sokszor a fények kontrasztja, éles vonalai hatnak leginkább.  Sokszor kerestem miért hat a befogadóra oly nagyon Szencz művészete? Úgy gondolom ez azért van így, mert az alkotó nyitott szívvel mutatja meg önmagát. Nem hamisan, nem akar olyat elfogadtatni velünk, amit maga sem tart jónak, célravezetőnek, elfogadhatónak. Tehát nem blöff, hanem a való érték, amit tehetsége révén a néző elé tár. A néző pedig megértve a közlést megnyílik a kép előtt és képes befogadni azt.

            Takács Ferdinánd realisztikus képeit jól ismerjük. Pár éve tapasztalhatjuk, hogy képein egyszerűsít, sokszor elvonatkoztatott, letisztult formákkal dolgozik. Nála a fehér, a szürke és a világos színek dominálnak, sok esetben ott található egy kontrapunkt (ellenpont), egy erősebb színnel megfestett forma, amelyik olykor a kompozíció legizgalmasabb részévé válik. Másutt belekóstoltat bennünket a színekbe: fehér, zöld, piros, kék, sárga fordul valami ősi körforgásba. Odavonzza a szemet, és ugyanakkor megteremti azt a furcsa, ám mégis meglévő harmóniát, melyek oly jellemzőek Takács  képeire. Figyeljük meg a Nyár című kép halványkék és zöld színeit, tulajdonképpen e két szín számtalan árnyalata adja meg a lényeget. A most kiállított képein a színek lágy kontúrokkal válnak el egymástól. A csigavonalak, amelyek az élet jelképei is lehetnének, az önmagába visszatérő vonal a születéstől a halálig megfogalmazott körforgás, de ugyanakkor az örök visszatérés is.
            Nem véletlen hát, hogy a kiállítás nevet is kapott: Színbeszéd. Vajon van-e színe a szónak, a beszédnek? Mindenképpen. Bizonyára, ha a beszédet ilyen színekkel jellemezzük: barna, égszínkék, vörös, fekete, akkor a beszéd tartalmáról is véleményt mondunk.  S a képek alá írt versek éppen ezért színesek, akárcsak a vásznak. Próbáljuk ilyen szemmel is nézni, olvasni a kiállított műveket, verseket.
            Mert a színeket hozták el, önmaguk színeit, gondolatait, kétséget, gyötrődéseit, boldogságát. Színné, betűvé transzformálva. Itt van a „kármin szőlőfürdő, a tegnapi kifli morzsája” éppúgy, akár a „lágy dombok vaníliakertje”. S nagyon jó, hogy itt vannak, gazdagabbak, érzékenyebben, s bízom jobbak is leszünk tőlük.
            Szencz és Takács piktúrájának belső filozofikus tartalma is megjelenik a részben, vagy egészen absztrahált képeken. Így válik egységessé a mondandó, így vagyunk képesek befogadni az első pillanatra talán meghökkentő alkotásokat.
Sokan vannak a naturalista, realista művészetek kedvelői. Ez természetes, de az is az, hogy megértsük: a művészetek sokszínűsége adja meg nagyszerűségüket.
Pablo Picasso írja egy helyütt: „A modern festészetet szembeállítják a naturalizmussal. Szeretném tudni, látott-e valaha is valaki természetes műalkotást. Természet és művészet két különböző dolog, nem lehet tehát ugyanaz. A művészetben arról fejezzük ki felfogásunkat, ami nem a természet.”
            Itt lényegében Picasso rátapint a lényegre, ami nem más, mint annak felismerése, hogy bármilyen stílusú művészet magán az alkotón keresztül érkezik a befogadóhoz, tehát a művész önmagát is adja művében. S ez ebben az esetben a lényeg.
            Befejezésül had említsem meg, hogy – színházi szóval éljek – ősbemutatóra is sor kerül. Méghozzá Szencz Lívia verseinek bemutatására. Önök itt láthatják, olvashatják első ízben ezeket a mély gondolatisággal és  izgalmas formai világgal megírt kis költeményeket.
             
Szencz Lívia és Takács Ferdinánd önmagukat adják, ezért kérem, fogadják szeretettel a „Színbeszéd” kiállítás képeit, a képek alatti verseket. S olvassák el e képek közt megtalálható idézeteket is: okos emberek okos mondásait.
Köszönöm.

Cséby Géza költő, műfordító 2012. június 15.

8.6.12

"Színbeszéd" 2012. 06. 15.

Gyenesdiás - Községháza Nagyterme
Szencz Lívia és Takács Ferdinánd
"Színbeszéd" c. kiállítása
2012. 06. 15. 18 óra
A kiállítást megnyitja: Cséby Géza költő, műfordító
Műsort ad: Fülöp Szabolcs gitárművész
A festmények ihlette verseket írta: Szencz Lívia